Mogyoróhagyma - Allium ascalonicum
salotta, aszkalóni hagyma (a palesztin Askalon városból hozták a keresztesek); scallion, échalote.
Hagymáját a vöröshagymához hasonlóan ételízesítésre, főleg húsételek és mártások készítéséhez használják. A vörös- és a fokhagyma közeli rokona, valószínűleg Ázsiából származik. Rövid, hengeres levelei üregesek. Levendulakék vagy piros virágai sűrű ernyőben állnak. Télálló hagymái aprók - hosszúságuk nem éri el az 5 cm-t, átmérőjük 2,5 cm -, hosszúkásak, a fokhagymához hasonlóan csoportosan fejlődnek egy közös tönkön. A növény zsenge levelei is fogyaszthatók. Tavasszal ültetik, minden jó kerti talajban szépen fejlődik. A hagymákat ősszel szedik fel. A tavasszal nagy mennyiségben piacra kerülő újhagymát nem a mogyoró-, hanem a vöröshagyma hajtatásával termesztik.
Természetesen a mogyoróhagymából is többféle létezik.
Különböző mogyoróhagymákat ismerünk, a hosszúkás banánhagymát, a kerekded francia mogyoróhagymát. Mindkettőre jellemző a viszonylag kisebb méret, illetve az, hogy egy fejen belül több gerezdre bonthatók. Aromájuk finomabb a többi hagymánál, valószínű a francia séfek ezért is részesítik előnyben a salotta fajtákat.

A mogyoróhagymát a legtöbb helyen salottaként ismerik, de hívják nemes hagymának is, mert az íze kifinomultabb, lágyabb és komplexebb, mint a rendes hagymáé. Van gömbölyűbb és hosszúkásabb fajta, de az igazit mindig hagymáról szaporítják, ilyenkor az anyagumón több leánygumó nő. Franciaországban tilos salotta néven árulni a magról szaporított hagymafajtákat, melyek ugyan hasonlóan nézhetnek ki, de ízre, minőségre jóval gyengébbek.
Theophrastus görög író már a Krisztus előtti harmadik században leírta ezt a hagymát, s ascolonionnak nevezi. Később Plinius ezért arra a következtetésre jutott, hogy a közel-keleti Askalon városából származik, de tévedett. A mogyoróhagyma távolabbról érkezett: Közép-Ázsiában és Indiában előbb ismerték, mint a Földközi-tenger partjain. Délkelet-Ázsiában ma is hegyekben áll a piacokon. Különösen nagy mennyiségben fogyasztják Indiában, Kínában, Vietnámban, Thaiföldön. Európában a franciák kedvelték meg a leghamarabb: már a Karolingok idején termesztették, s hamar elterjedt Bordeaux-tól Normandiáig. A dél-francia konyhákon gyakran párosítják fokhagymával, az északi és keleti területeken inkább vöröshagymával.
Mindig nagyon finomra és egyenletesre vágják, s jobb konyhákon gézbe csomagolják, hideg vízbe mártják, enyhén kinyomkodják. A mosás által a hagyma elveszíti nyers keserűségét, s lassabban oxidálódik. A legtöbb mártáshoz megpárolják, hideg mártásba, ecetolajos öntetbe pedig nyersen hintik bele. Thaiföldön egyébként gyakran vágják ketté hosszanti irányban, majd szeletekre. Így hosszú csíkokra esik szét, amit úgy neveznek, „természetes julien”.
Ne tegyük hűtőszekrénybe: tároljuk száraz, hűvös helyen, lehetőleg kosárban. A hámozását megkönnyíti, ha a gyökér részénél kereszt alakban bevágjuk, 10-20 másodpercre lobogva forró vízbe mártjuk, majd hidegbe. Sokféleképpen elkészíthető: lehet tepsiben vagy olajban sütni, szokták főzni és savanyítani is.

A régmúltban nem ismerték, eredete tisztázatlan. A vöröshagyma közeli rokona, de kevésbé átható ízű.